Anathemás berkekben Chinese Democracy szerű várakozás előzte meg a május 31-én végre megjelent új albumot, a korábban számos munkacímen futott We're Here Because We're Here-t. Ilyen hosszú idő után nehéz olyan albumot kiadni, amivel mindenki elégedett, ráadásul a zenekar azzal sem könnyítette meg a rajongók dolgát, hogy az album megjelenési időpontját folyamatosan hónapokkal, félévekkel halogatta. Miközben a banda (különösen Danny) minden alkalommal elmondta, hogy az új album az eddigi legjobbjuk lesz, és hogy életeket fog megváltoztatni, a rajongók kezdtek egyre szkeptikusabbá válni.

A tracklist véglegessé válásakor az is kiderült, hogy az Anathemát a hét év alatt folyamatosan követők csak négy eddig soha sem hallott dalnak örülhetnek (az Everything, az A Simple Mistake és az Angels Walk Among Us már korábban letölthető volt, a Presence eddig az Angels Walk Among Us részét képezte, a Thin Air - korábban Ann Further és Bricks címeken is futott - és a Hindsight pedig visszatérő vendég egy ideje az Anathema setlisteken).

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a We're Here ne hasson úgy, ahogy egy Anathema albumnak hatnia kell.

És mégis.

A Steven Wilson munkájának is köszönhetően kerek egésszé vált dalcsokor hihetetlen magasságokba tudja emelni mindazokat, akik ezt hagyják. Nem mintha a dalok külön-külön ne lennének szépek, azonban az album igazi mélysége, ami jelen esetben valójában magasság, csak az atmoszférával együtt fogadható be. És bármennyire is ragadnak a dallamok, ezt az atmoszférát bizony nem egyszerű befogadni. Gyökeresen más, mint ami eddig az Anathemát jellemezte, hiszen a befordulós mélység helyett ezúttal - mint ahogy a borítón is - a fény dominál.

A nyitó Thin Air rögtön minden valóság fölé repít sok ezer méterrel. Ahogy épül fel a dal, az ember úgy érzi, hogy vékonyodik a levegő, de mégsem fulladozik tőle. A repülés viharosabbá válik a Summernight Horizon-ban, és az immár teljes jogú zenekari tag, Lee gyönyörű éneke is itt hallható először.

A Dreaming Light talán a zenekar eddigi legszebb dala. Nem úgy szép, mint az A Natural Disaster vagy a One Last Goodbye, amelyek szívbemarkolóan fájdalmasak, hanem csak úgy egyszerűen szép. Nemcsak itt ugrik be a lemez során a Sigur Rós neve; ott hallhatók ilyen emelkedett dallamok. Az is biztos viszont, hogy sok régi rajongó számára a Dreaming Light már nehezen lesz elfogadható…

Lee és Vincent csodálatos duettje az Everything, és itt már a napnál is világosabbá válik, hogy az Anathema bizony sokszor a szeretetről, a szerelemről énekel új albumán, és még csak nem is a szakítás vagy a csalódás felől megközelítve. Tény, hogy könnyebb szerelmi csalódásokról írni, ironikus módon intenzíven megélni is könnyebb a mélypontokat, azonban megfelelő nyitottsággal hallgatva ezek a sorok is hitelesek, és az embert átjárja az a bizonyos energia.

Az Angels Walk Among Us és a Presence egy közeli családtag elvesztéséről és arról szól, hogy milyen gondolatok segítenek a megbékélésben, esetleg a túllépésben. Előbbiben Ville Valo vokálozik egy keveset, és számomra elsőre furcsa volt, hogy pont egy ilyen bensőséges dalban hallható vendégének, azonban ez csak alig észrevehető, finom díszítés. Paradox módon a zeneileg csak átkötő tétel Presence fogalmazza meg az album alapvető mondanivalóját, nem véletlen, hogy a booklet-ben külön két oldalt szántak a szövegre (a Presence-ben szereplő idézetet Danny egyébként valamelyik szóló koncertjén is megosztotta már).

Az örökkévalóság állapotából az A Simple Mistake ragad ki minket, amely szaggatott verzéjével és a dal második felének borulásával talán a legközelebb áll a korábbi Anathema hangulathoz. Illetve csak állna, ha nem hangzana el benne, hogy "we are NOT just a moment in time…" és hogy "it's never too late"…

A Get Off Get Out-on érezni leginkább Steven Wilson és a Porcupine Tree hatását, talán a Deadwing-es Arriwing Somewhere-hez hasonlít a legjobban. Ennek ellenére hiba lett volna lehagyni az albumról, jól ellensúlyozza a többségében lassabb témákat. Úgy képzelem, élőben nagyon működhet a dal. Egyébként ezt és a következő Universalt is a dobos, John írta. Utóbbi finoman, de egyben fojtottan indul, hogy aztán az album - számomra - egyik csúcsát jelentő, igazi építkezős, az egész albumra jellemző, mindent fénnyel elárasztó témában teljesedjen ki.

A - mostanában sokszor a koncerteket is - záró Hindsight pedig elhozza azt a megnyugvást, magabiztosságot és lelki békét, ami most az Anathemát jellemzi. Danny instrumentális zárótételének konklúziója pedig ismét megütközést kelthet: "And if you could love enough, you would be the happiest and most powerful person in the world".

Az Anathema hosszú idő után visszatért, és marad továbbra is az a nagyon szerethető, közvetlen banda, ami eddig volt, a We're Here Because We're Here pedig egy egységes és optimista zenekar képét tükrözi. Reméljük, a lendület kitart, és a Cavanagh és Douglas tesók következő alkotására nem kell ennyit várni…

Faludi Gábor