A mostani interjúalanyom Kovács Nihilak Attila többek közt a Superbutt, I divine zenekarok gitárosa.

Mindig is gitárosnak készültél,vagy  kiskorodban még híres focista szerettél volna lenni mint az átlag gyerekek:)?

Nem, gyerekkoromban képzőművész szerettem volna lenni, először képregényrajzoló, később festőművész. Rajzos szakra jártam a közép suliban is, aztán három sikertelen felvételi után úgy gondoltam, hogy most már eleget élősködtem a szüleimen, úgyhogy elmentem dolgozni.
A gitározással apám fertőzött meg, otthon mindig pengetett egy rettenet orosz akusztikus gitáron lemezek mellé, én meg utánoztam. Aztán jött a Guns N’ Roses, mint a korosztályomból elég sokaknak, ki is sírtam, hogy hadd menjek már el gitározni tanulni. Focistának sosem készültem.:)

Mikor kaptad meg az első hangszered? Melyik dalt tudtad először eljátszani?

13 évesen, karácsonyra. Nagyon komoly, rétegelt lemezből készült BigSound modell, úgy is szólt, főleg a lemezjátszóra kötve. Viszont mivel fehér volt, hasonlított arra a gitárra, amin Izzy Stradlin nyomult a Sweet Child O’mine klipjében. Az első dal talán a Paranoid lehetett (ez ám a meglepetés!), de lehet, hogy a Beatles „All my loving”-ja, nem emlékszem pontosan.

Ki vagy kik (voltak) a példaképeid?

Nagyon sok gitárost tisztelek, nehéz választani. Amikor kezdtem, persze Izzy meg Slash volt az isten. Most talán Pat O’Brient mondanám a Cannibal Corpseból. Boszorkányosan technikás és precíz gitáros, érdemes megnézni mondjuk a Frantic Disembowelment instrumentális verzióját valamelyik oldalon. Csodálkozom is, hogy kevesen emlegetik. De tíz perc múlva lehet, hogy valaki teljesen mást. Ez is olyan, mint a kedvenc zenekar - épp amilyen hangulatom van. Egyébként is, mindenkitől lehet valamit tanulni, ha mást nem azt, hogy ne csináljuk.:)ű

Elég sok zenekarban megfordultál az évek alatt, ha ezekről ejtenél pár szót…

Varso:

Az első bandám még Miskolcról. Gyerekek voltunk, mikor elkezdtük, igazi első szerelem, és persze rengeteg élményt jelentett, miközben megtanultunk együtt zenélni. Nagyon szerettem, mert a legkisebb eredményeknek is úgy tudtunk örülni, mint más egy Sziget Nagyszínpados koncertnek. Sokat mulattunk, baromkodtunk együtt, szerintem aki látta a „Point Of Honour” videót, az sejtheti, milyen zenekar volt ez. Folyamatosan tervben van pár buli csak úgy, minden kötelezettség nélkül,
haverok vagyunk a srácokkal azóta is. Néhány nóta kint van a myspace oldalon, akit érdekel, hallgassa meg!

Watch My Dying:

A WMD nagy iskola volt, sokat tanultam belőle. Jó koncerteket és lemezeket csináltunk - talán mondhatom, hogy - együtt. Élmény volt játszani a zenekarban, különösen Sanyitól tanultam sokat magáról a zenélésről, a dalszerzésről és más dolgokról. Négy év alatt nagyon sok helyre eljutottunk, és a mai napig büszke vagyok arra az időszakra. A kiszállásom előtt már hosszabb ideje nem éreztem magam jól, különböző okok miatt, amiket szerintem kicsinyes dolog lenne ilyen formában részletezni, csak azért, hogy visszavágjak néhány korábbi megjegyzés miatt.  Sajnos nem tudtuk a problémákat normálisan megbeszélni akkor, amiben valószínűleg én is hibás vagyok, mivel elég indulatosan és forrófejű módon viselkedtem egy csomó olyan dologban, amiket ma már egy vállrándítással képes vagyok elintézni. Mindezzel együtt egy nagyon szép fejezetként tekintek rá vissza, és hálás vagyok azért, hogy egy ilyen zenekar tagja lehettem. Egyetlen dolgot sajnálok igazán, sajnos nem mindenkivel sikerült jóban maradnom a csapatból, de talán idővel megoldódik ez is. 

Sear Bliss:

Még a WMD-s tagságom ideje alatt keresett meg Bandó, hogy gondok vannak náluk gitáros fronton,
és kisegíteném-e őket néhány koncerten? Természetesen igent mondtam, hiszen a Sear Bliss munkásságát mindig is tiszteltem, még ha nem is ismertük egymást korábban. A dolog nagyon jól indult, iszonyatosan gyorsan egymásra hangolódtunk, ami nem is csoda, hiszen a black metalt köztudottan utálom, másrészt a Sear Bliss tagjai is nagyon jó arcoknak tűntek, garázdálkodtunk párat együtt a próbák után a szombathelyi éjszakában. Eleinte csak kisegítésről volt szó tehát, de már az első próbán annyira megfogott a hangulat, hogy pár hét múlva állandó tag lettem. Életem egyik nagy kudarcának tartom, hogy a lelkesedést, ami azt a felállást az első hónapokban jellemezte, nem sikerült megőriznünk, és közösen csinálni valami igazán emlékezetes dolgot.  Ugyanakkor az eltávolításunk elsősorban Bandó döntése volt, és mivel ez az ő zenekara, nem nagyon lehetett mit tenni. Illetve egy lehetőségünk volt, hogy ha már úgyis jól kijövünk emberileg és zeneileg is, csináljunk együtt valamit, ez lett végül az I Divine. Ugyanakkor a Sear Blissben töltött rövid idő olyan szinten jól hatott az életemre, elsősorban, mert visszakaptam az önbizalmam bizonyos dolgokat illetően, hogy azóta sem bántam meg, és minden korábbi nézeteltérés ellenére örülök, hogy Bandó felhívott akkor.

Az aktív zenekaraiddal mi újság? Kezdjük el…:

Superbutt:

Miután kiszálltam a WMD-ből, pár hét múlva telefonon hívott András, hogy lesz egy Európa turnéjuk az In Flames-szel, viszont nincs gitárosuk, lenne-e kedvem kisegíteni őket? (Ismerős ez a sztori valahonnan korábbról? Biztosan véletlen…) Mivel a Sear Blissnek akkor nem volt sok lekötött bulija, és pont ráértem, szívesen elvállaltam, már csak azért is, mert előtte sosem voltam még teljes turnén, meg úgy egyáltalán a jó buli kedvéért. Nem volt túl sok időm, de megtanultam a számokat, és pár nappal az első próba utána már játszottunk is. Aztán úgy alakult, hogy beszálltam állandó tagnak. (Ismét csak meglepő.) Néhányan kérdezték, hogy mit keresek a Superbuttban, miközben death meg black metalosként ismernek (gondolják ők), meg biztosan a pénzért vagyok itt. Kézenfekvő.
Az a gond, hogy az ilyen arcok nem a lényeget látják, és sajnos fogalmuk sincs egy zenekar működéséről. A gitározás minden zenekarban gitározás, a feladat mindenhol feladat, a koncert pedig minden zenekarnak koncert, ahol játszani lehet, jól érezni magunkat, bulizni, röhögni, meg talán szórakoztatni a közönséget. Ilyen egyszerű. Azért, mert valaki azt látja a kocsmában, hogy 1349 pólóban tántorgok a pultnál, attól még lehet, hogy másnap este otthon színjózan állapotban hallgatok Peter Gabrielt Motörhead pólóban. Visszatérve a Superbutthoz: örülök, hogy része lehetek egy ilyen profin működő zenekarnak, és ezt megszolgálom azzal, hogy próbálok jól játszani, és jó számokat írni a következő lemezre. Andrással és a srácokkal jól tudunk együtt dolgozni, jó a csapat, haverok vagyunk, eszünk-iszunk, mulatunk, nagyokat röhögünk. Már nagyon várom a következő lemezt, kíváncsi vagyok, miket hozunk majd ki egymásból. Kihívás lesz az is, hogy egy relatíve egyszerűbb témákkal dolgozó csapatba hogy tudom belevinni a saját stílusomat, hogyan tudok majd a más zenekarokban megszokotthoz képest kevesebb témából jó számokat csinálni. Plusz a sok egyéb Superbutthoz kapcsolódó felkérés – Red Bull Music Clash, Bon Scott emlékkoncert, stb. – mind olyan dolgok, amiket korábban nem csináltam, és én mindig nyitott voltam egy kis izgalomra.

I Divine:

Ahogy az előbb már szóba került, miután Bandó úgy döntött, hogy nem akar velünk zenélni, együtt maradtunk a korábbi Sear Bliss tagokkal, és úgy döntöttünk, nem hagyjuk veszni az addig megírt számokat, ha már így alakult. Énekesként igazából csak Balázs került szóba, akivel már régebbről is ismertük egymást, de igazából az utolsó pár koncerten derült ki, hogy épp keres egy bandát, ahol a Tesstimony ügyeinek belassulása után lehetne aktívabban tevékenykedni. Már csak basszeros kellett, aki végül egy régi cimbora lett a Varsobol, Király Attila. Két számot már meg lehet hallgatni a myspace-en, ezek az első rögzített nóták, de körülbelül másfél lemeznyi anyag vár kidolgozásra és felvételre. Annyiból nagy szerencsénk van, hogy állandó hangmérnökünk egyben stúdiózik is, úgyhogy nagyon kedvező feltételekkel tudunk dolgozni. (Tonitrus stúdió, ha valakit érdekel.)
Sajnos a távolság és egyéb dolgok miatt az utóbbi két hónapban nem tudtunk olyan ütemben haladni, mint szerettünk volna, de tavasszal két nagyobb turnén bejárjuk egész Európát.
Ezek után pedig egy teljesen új műsort csinálunk majd, amelyből a Sear Bliss számokat teljesen elhagyjuk. Ha eljön az ideje, egy nagyon komoly lemezt akarunk letenni az asztalra, de nem akarok fogadkozni fölöslegesen, meg ilyen idegesítő „Vigyázat, jövünk!” – típusú szöveget nyomni, akit érdekel, tudni fog róla. A tagok seggét nem nyalom, mind mocskos trógerek, utálok velük zenélni, csak az ingyen sör és a pénz miatt vagyok a zenekarban.

Bloodiest:

A Bloodiest egy vicces történet. A Cadaveres tagjaival és Both Andrissal már évek óta cimborák vagyunk, és időről-időre eszembe jutott, hogy milyen fasza lenne velük valamit közösen zörögni.
Azt tudtam, hogy Körmiék dolgoznak egy ilyen projekten, de igazából egy Cadaveres/Superbutt közös hétvégén merült fel a téma, amikor délelőtt 10 körül már túl voltunk két (vagy négy) sörön Balikáékkal. Az ilyenkor szokásos sztorizás és röhögés közben felvetettem, hogy ha kell pár szóló az anyagra, nyugodtan szóljanak. Szerencsére ők is így gondolták. Kicsit később meg is kaptam az anyagot, aztán egy délután kimentünk a Bakerybe, és néhány sör elfogyasztása közben felhegesztettem a szólókat. Ez elsősorban szórakozás volt mindenkinek, ami az anyag hallgatása közben szerintem érződik is, és ez egyáltalán nem baj. Azt sajnos nem tudom, mikor tudjuk színpadra vinni a dolgot, mert mindenkinek van ezer más teendője, de abban biztos vagyok, hogy egy jófajta aprítós/pogózós mulatság lesz majd.

Hogyan tudsz ennyi zenekart/projectet összeegyeztetni? Nem nehéz?

Dehogynem. Nem akarok pedig ennyi lovat ülni egy seggel, de túlságosan szeretem csinálni ahhoz, hogy nemet mondjak bizonyos dolgokra. Főzni is jobb, mint nézni, hogy valaki főz. (Mondhattam volna, hogy a dugás is jobb, mint pornófilmet nézni, csak azt nem mertem.) Pláne, hogy túl sok a haver, akikkel jó vagy jó lenne együtt zenélni és túl sok az olyan ötlet, ami még megvalósításra vár, de ezeket inkább hagyjuk, mert nem akarok ilyen „hatvanöt bandám van, csak egyiket sem ismeri senki”- arcnak tűnni. Mindenesetre nem unatkozom. Próbáljuk úgy csinálni a szervezést, hogy ne legyen gond, de ha van ütközés, akkor szerencsére van egy cimborám, Lipák Péter – az Effrontery gitárosa – aki be tud ugrani helyettem ide-oda. Egyébként ő jobb gitáros, mint én, csak túl szerény, hogy bevallja! :) Hozzá kell tennem, százszor jobb azon agyalni, hogy melyik zenekarral menjek hová, mint chatelni valami ismerőssel msn-en.

Ha már itt tartunk, milyennek látod a fellépési lehetőségeket?

Mivel úgy néz ki, hogy a következő két hónapból másfelet koncertezéssel töltök majd, nagyon jónak. :) Viccet félretéve, nem nagyon szoktam ilyeneken gondolkodni, mivel imádom ezt az életformát, és szerencsére egyik zenekaromban sem vagyok szervező elsődlegesen. Ahová menni kell, oda megyek, próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy jó legyen a buli, innentől kezdve meg teljesen mindegy, hogy az ember egy hideg, öltöző nélküli klubban nyomja Bivalybasznád-külsőn, vagy mondjuk egy ljubljanai sportcsarnokban az In Flames előtt. Játszom, amikor és ahol lehet, ha kapok érte pénzt, ha nem, és ennyi a történet. Elég régóta csinálom már ezt a dolgot ahhoz, hogy meg tudjam becsülni, amim van, és ne sírjak amiatt, hogy nincs villásreggeli itt meg ott, meg hogy valamelyik fesztiválra nem jutottunk be. Nem is érdemes ezzel foglalkozni, ahogy nincs értelme állandóan panaszkodni a magyar klubhelyzet miatt sem. Csinálni kell, akkor előbb-utóbb eredmény is lesz.

Tudsz mondani egy olyan koncertet ami meghatározó volt az életedben?

Sokkal többet is. A Today Is The Day kétszer, a Voivod és a Neurosis az Almássy téren, az Eclipse bármikor Miskolcon, a Népstadionos Guns N’ Roses, a 98-as Black Sabbath/Pantera, a Slayer, Enslaved, Meshuggah, Morbid Angel, Cannibal Corpse, Hate Eternal, Napalm Death bármikor, amikor láttam, nem is folytatom…

Ha valami kimaradt,akkor ne habozz!Várjuk:)

Nem kérdeztél semmit a Nervekillerről. Ezért legközelebb számolunk.

Köszi az interjút!

„Cégünk mindig az ön rendelkezésére áll, asszonyom!”

Képeket Máté Évi készítette.
Kapcsolódó írások: Bloodiest interjú.

Csiga