A várva-várt Bëlga koncert a halálosan tömeggyilkos kifejezést is felülmúlta. Fél 9 környékén még éppen el tudtuk foglalni helyünket az első sorban, a hangulat már a tetőfokára hágott a Morrison’s 2 koncerttermében, szinte kézzel fogható volt a feszültség. Néhány perccel 9 előtt Titusz „felkonferálta” a zenekart a megszokott zenével. Kezdődhet a sikítás, kezek a magasba, Tokyo, Bauxit és Még5lövés a színpadon, rövid köszöntés után erős kezdésként felcsendültek a Gyere kislány első taktusai (ezzel egyidőben megindult a tolongás a közönség soraiban). A fiúk ismét csodálatos „Armani-kollekcióban” léptek színre, néhány lufival megspékelve (a lufik jelentőségét nem sikerült kisilabizálni, de ők jól elszórakoztak velük : ) ). Bauxit  a koncert alatt többször is megvillantotta frenetikus tánctudását, ezzel biztosítva a totálisan hisztériás-eksztatikus fílinget. Tokyo hébe-hóba kontakba lépett a fallal, majd – a közönség örömére- gurult néhányat a színpadon. Még5 a tőle megszokott hanyag eleganciával mutatta be a különböző táncstílusokat és szívélyesen osztogatta lufijait. Titusz hozta a formáját és a gigamegaterrajó zenéjét. Felkészültünk a hangulatra, amit jól tettünk. A Gyere kislány után mulatozhattunk a Felveszem a Nyújork Jenkis kabátomra, stílust váltottunk a Mr. Márkával, a Nemzeti hip-hopot egy emberként énekbeszédeltük, a Melós hektikus ütemeire pedig végleg atomjainkra hullottunk. Ezek mellett hallhattuk még a semmiről sem szóló Metaslágert, az érzelmekkel teli Szerelmes vagyokot (csipkés kombinés refrénnel), a környezetbarát békát, azaz Zsoltit, a nyakatekert Mit parodizálsz?-t, a tripperes Kavbojt,a váltós-indexelős-kanyarodós Gyaloglás végét, a visszatekintős Californiát (hiphopzeneka), az ütős Borost  és a kissé szolidabb Erős képet. A hangulat egy pillanatig sem lanyhult, ám ezek után a fiúk úgy gondolták, vége a koncertnek, de sikeresen visszakiabáltuk őket. A közönség soraiból négy oldalról nyolc féle dal címét kántálták kívánságképpen, végül ráadásként az elmaradhatatlan Egy-két-hát, a Billy Jean alapjain fekvő Kalauzt ( mégis csak BKV-sztájk volt…) és az Az a bajt kaptuk, ami egyátalán nem volt baj. A zenekar ezután végleg érzékeny búcsút vett a tömegtől, és tapsviharral maguk mögött távoztak. Mindent összevetve a koncert energikus, pörgős volt, nagyobb konfrontáció nem történt, a lufik színesek, a fények szépek, a fiúk pedig felülmúlhatatlanok voltak. Ja, egyébként az aneszteziológus szó nehéznek bizonyult. : )

Szilvi