8 év telt el a legutóbbi sorlemez és az azóta eltelt szappanoperákba illő történések óta az Anthrax háza táján. Sokak számára komolytalanná vált a banda és nem lehetett sok jóra számítani. Ennek ellenére akkora sokk ért engem (és valószínűleg a rajóngókat is) mint a Hetedik c. film végén, amikor kiderült a doboz tartalma. Nem tudom miből merítettek ihletet a BIG FOUR tagjai, de olyan minőségben (és hogy ezzel az elcsépelt megfogalmazással éljek) tolják az arcunkban a rokkot hogy az kész öröm. 1 lábamon meg tudom számolni, hogy mennyi olyan közel 30 éve működő zenekar van, aki a fénykorát idéző anyagot tud lerakni az asztalra. Az imént említett nagy négyesből csak a szóban forgó zenekarnak sikerült eleddig. És hogy tovább vigyem seggnyalást: az ő esetükben azért is nagy szó ez mert komoly stílusváltásokon/útkereséseken mentek át az idők folyamán. Nehezen tudom elképzelni az Anthrax karrierjének ennél az albumnál tökéletesebb összefoglalását.

Egyből az intro utáni Earth on hell-ben tudatosítják az emberben, hogy ők bizony nem szaroznak. Lépegető exkavátorként préseli bele a betonba a gyanútlant eme fenevad. Nagyon kellemes nosztalgiát ébresztett bennem a 7. In the end mivel simán lehetne Belly of the beast 2. a címe. Tulajdonképpen mindegyik dalt zabálni fogja a közönség a koncerteken, de erre ez halmozottan igaz. Látom lelki szemeim előtt, ahogy felcsendül a harang az említett klasszikus után tovább fokozva ezzel a már amúgy is egekbe szökő katarzist. Hasonló élményekre számíthatunk a 4. Fight ’em til you can’t formájában, ami egy nagyon eltalált pogózásra késztető bevezetővel indul és az erős középtempós verse után jön a még erősebb refrén. A 10. Judas Priest-től hanyatt vágtam magam. Ez a szám tisztelgés a nagyok előtt, de úgy is fel lehet fogni, hogy a mester legyőzte a tanítványt. Pofátlanság vagy sem, megmutatták Halfordéknak hogyan kell 2011-ben igazán ütős Priest számot írni. Még Belladona is a ’’vojszofmetál’’-t idézi a stílusával. Kissé meglepett a 11. Crawl a grunge-os dallamaival, de nem mondanám, hogy kuriózum az Anthrax esetében, mert hallottunk már tőlük hasonlót. Ahogy az utána következő The constant is kis meglepetést okozhat a southernes már-már Panterás kezdésével. Magával ragadó darab ez is. Az utolsó Revolution screams nagyrészt egy viszonylag egyszerű riffel operál mind a közel kb. 10 perces játékideje során. Ennek ellenére meglehetősen változatos darabról van szó. Az első felében a dallamos énektémák viszik, a végére pedig szétzúzza az agyakat. A közepén pedig enyhe rappelés is belefér.

Lehet itt stílusbeli jelzőkkel dobálózni, de összességében ez a tömény zenei esszencia hamisítatlan Anthrax. Szó nincs nyúlásokról, ez mind ők. Örök kérdés hogy Bush vagy Belladona. Én Bush párti voltam eddig, de nehezen tudom elképzelni ezt az anyagot Belladona nélkül. 2007-től 2009-ig egy Dan Nelson nevű fickó énekelt az Anthrax-ben akivel nem vettek fel stúdió anyagot de nem lehetett gyenge torok ő sem, hiszen egy közös bulijuk után maga Bruce Dickinson gratulált neki.
A borító, amit a We’ve come for you all továbbgondolásaként is felfoghatunk, nem gyenge. Nagyon találó a középkori betűtípussal írt cím. A  zombik (?) szimbolizálják a jó féle régi sulis metálra betegesen kiéhezett rajongókat és eme étvágyukat maximálisan ki is elégítik.
Anthraxék megmutatták, hogy 2011-ben is lehet tiszta énekkel és régi vágású, ugyanakkor kellőképp friss fel fogású metállal érvényesülni és nagyon jó dalokat írni. Sőt!

9/10 pont.
Sunez

Számlista:

01. Worship (intro)
02. Earth on Hell
03. The Devil You Know
04. Fight 'Em Til You Can't
05. I'm Alive
06. Hymn 1
07. In the End
08. The Giant
09. Hymn 2
10. Judas Priest
11. Crawl
12. The Constant
13. Revolution Screams