Az amerikai zenekar 2003-ban robbant be Európába és lett világhírű Fallen című lemezükkel. Azóta nem sokat hallottam róluk. 2006-ban megjelent második stúdióalbumuk a The open door, ám számomra nem volt akkora attrakció, mint az az őrület, amit a középiskola végéveiben éltem át. Akkor még nem nagyon ismertem ilyenfajta zenekart, ahol női ének volt, zúzós gitárral. Mondanom se kell elsőre megtetszett a zenekar, még kazettán vettem meg az albumukat, ami ma már ott porosodik az egyik fiókomban. Amy Lee kultuszt teremtett a lányok körében, anno melyik 16 éves lány ne akart volna rá hasonlítani? :) (Én akkor már 18 voltam, engem nem érint a dolog. :D) A második album számomra nem jelentett sokat, talán azért sem, mert addigra a zenei palettám már bővült minden féle mással. Idén viszont valamiért rámtört az Evanescence mánia, így nagyon örültem neki, hogy idén jelent meg a harmadik albumuk, mely az Evanescence címet viseli.

A lemez borítója különbözik az első kettőtől, itt csak egy galaktikus háttér előtt van a zenekar neve, Amy Lee képe sehol. Egyébként a Fallen óta Amy Lee-n kívül minden poszton történt tagcsere (ha jók az információim). De valljuk be, az Evanescence gyakorlatilag egyenlő Amy Lee nevével. (Legalábbis számomra.)
Első számú dalnak nagyon jó választás volt a What you want. Erős, gyors, pörgős, lendületes, bíztató kezdésnek ígérkezik. Az első klip is ehhez a számhoz készült. Nem nagyon áll meg a lendületesség, mert a Made of stone is egy hajrázós, zúzós szám. Szövegileg nem tudom mennyire hozza vissza a Fallen-t, sajnos nem vagyok olyan penge angolból, és nem is hallgattam meg még annyiszor mint az első albumot, hogy majd’ kívülről tudjam a dalok szövegét. De foszlányokat elkapva úgy érzem, hogy szövegileg azt kapjuk, amit várunk. A The change című dal az egyik kedvencem az albumról. Szintén pörgősebb, lassabb átkötésekkel és nagyon jó énektémákkal. Amy hangja szerencsére nem „öregedett”, éppoly kellemes hallgatni, mint régen. Egy közepesen lassú tétel következik, a My heart is broken, sok-sok zongorával.

Közönségénekeltetős a refrénje, nagyon fülbemászó dallamai vannak. Kellemes összekötő dal a The other side. Hallgatása közben emlékeztetett egy dalfoszlányra a Korn-tól. Kár hogy nem csináltak duettet Jonathan Davis-szel, jó lett volna. Másik nagy kedvencem az Erase this. Megérdemelne egy klipet szerintem. A zongora intro nekem nagyon bejön, hallhatjuk dal folyamán még többször is. Könnyed kocogáshoz ideális szám, öröm taposni a futógépet ezzel a dallal. :) Majd következik az album olyan dala, a Lost in paradise, amiben többségében a zongora és a hegedű kíséri Amy-t, persze egy erős szólóra itt is számíthatunk, és utána már hallatszódik a dob és a gitár is. A Sick című szám akár az album kezdőszáma is lehetne, legalábbis az intrója olyan „albumindító”. A hangzása talán kicsit alternatívabb a többinél, de ebben nincs semmi rossz, mert változatosabb az album. Az End of the dream című dal – címében kissé Nightwish-es emlékeket idéz fel –, az Oceans-el és a Never go back-el karöltve egy erős hármast alkotnak. Külön-külön sajnos nem nagyon tudok mondani róluk többet, ismételni meg nem akarom, amiket eddig leírtam. Mint ahogy nyitószámnak a What you want megfelelőnek bizonyult, úgy a Swimming home tökéletes dal a lemez lezárására. Az „ágybanfekvőplafonbámulós” pozícióban történő semmittevéshez tökéletes ez a dal, ha az ember fáradt, még talán el is szenderül rá. Ha valaki ezt az albumot egy „tizenkettőegytucat”-nak titulálja az ez előtt lévő 11 számot meghallgatva, annak a Swimming home biztos tetszeni fog. Ez is megérdemelne egy klipet, már csak abból is kiindulva, hogy még olyan is ismeri a My immortal-t, aki nem hallgat rockzenét. :)

Orsi