Valamilyen oknál fogva sok olyan zenekar van, akik régebben a nu metalosabb vonalat képviselték, de egy idő után egyre szélsőségesebb vizekre eveztek. A Machine Head-el annyiban más a helyzet, hogy ők vegytiszta speed/thrash-el kezdték a Burn my eyes című alapművük piacra dobásával. Továbbá a MH előtt Robert Flynn (énekes/gitáros) és Philip Demmel (gitáros) együtt tépték a húrokat a Vio-lence nevű thrash formációban. A The burning red és a Supercharger albumok viszont egyértelműen az akkori trendeket követték. Nem titkoltan az előbbivel kívánták előidézni a nagy áttörést, az igazi mainstream zenekarrá válást. Egyszerűbb dalszerkezetekkel, szellősebb hangszereléssel, néhol „rappelgetéssel” próbálták befogadhatóbbá tenni a zenét. Ez nem igazán sikerült, kissé hitelüket is vesztették. (Összehasonlításképpen megemlíteném, hogy a 99-es anyag idén lett ezüstlemez (ez 60 ezer eladott példányszámot jelent) Nagy-Britanniában, a 2007-es The blackening pedig 2 év alatt érte el ezt a kitüntetést.) Ezek után majdnem fel is oszlottak drog, tagcserék és egyéb kártékony hatású tényezők miatt. 2003-ban jött a nagy visszatérés a beton kemény Through the ashes of empires-al. Kissé ez is megosztotta a rajongókat, de lehetett látni, hogy újra erejük teljében vannak. Aki esetleg ezután is kételkedett bennük annak egyértelmű választ adtak az imént említett a szakma és úgy általában mindenki által agyondicsért The blackening-el. Következett a hatalmas sikerű turné. Annak rendje és módja szerint kis hazánkba is eljutottak vele és a 2009-es Hegyalja fesztiválon atomjaira bontották a színpadot. Nem volt kérdés: csak a legnagyobbakkal lehet őket egy lapon emlegetni.
Nagyon nehéz a szóban forgó zenekarról elfogultság nélkül írni, de próbálok objektív maradni.

Először a Locust című számot dobták piacra, vagyis töltötték fel az internetre, amely bizakodásra adhatott okot. Természetesen ez nagyvonalakban előrevetítette a közelgő nagylemez milyenségét. Itt már kicsit tartottam a klisés metal szövegektől és a gyanúm később be is igazolódott. Túl nagy megfejtéseket továbbra sem kell várni. Az I am hell, This is the end vagy a Darkness Within címek szerintem sokat elárulnak. Viszont tény hogy elsősorban nem az élet értelmét megfejtő sorok miatt kedveljük őket. Kétségtelen hogy az eddigi legkomplexebb, legjobban hangszerelt MH anyaggal állunk szemben. A korábbi albumokhoz képest nincs igazi karaktere a daloknak és általában eléggé kiszámíthatóak. Nem tudom pontosan, de minimum 5 hallgatáson vagyok túl és nem igazán tudok jellegzetes témákat felidézni 1-2 kivételtől eltekintve persze. A szokásos darálások, kiállások mellett viszont találhatunk új dolgokat pl. a 2. Be still and know-ban ahol Flynn tőle szokatlanul magasan énekel vagy az 5. Darkness within bevezetőjeként szolgáló akusztikus témában. A 4. This is the end elején először azt hittem, hogy csupán egy szál akusztikus gitárral előadott elégikus hangvételű szerzemény kerekedik ki a dalból, de hamar kiderül, hogy erről szó nincs. A Locust-on kívül ennek a dalnak a legénekelhetőbb és legfülbemászóbb a refrénje. Sajnos a végére kicsit egyhangúvá válik a pörgés. A tuka-tukák utáni kiállások is meglehetősen jellemzőek az egész korongra és ennek köszönhetően picit sablon íze van a dolognak. A Locust és az utolsó Who we are mindenképp koncertfavorit a jól énekelhető refrénje miatt. Utóbbinak a bevezetőjén mindenki meg fog lepődni a gyerekkórus miatt. Nem mondom, hogy gáz, de ha nem lenne, akkor se hiányolnám. Ritka a himnikus jelző a MH dalok között, de ennek mindenképp ismérve. Felvettek még két feldolgozást, ami a limitált szériás kiadáson hallható. A Judas Priest – The sentinel és a Rush – Witch hunt dalairól van szó amelyeken túl sokat nem változtattak az eredetihez képest.
A tagokkal különösebben nem foglalkoznék de Dave McClain teljesítményét mindenképp kiemelném. Elképesztő, amit a dobok mögött művel, és szerintem ő napjaink egyik legjobb metal dobosa.

A hangzás kifogástalan. A borító is elég pofás, bár szerintem ez ízlés kérdése, de nekem tetszik. Nincs különösebb gond az Unto the locust-al de a legutóbbi 2 kiadvány szintjét semmiképp nem éri el. Valószínűleg meg fogja osztani az embereket, ahogy a Through the ashes... Aki szereti, az old school trash zúzdákat és néhol Metallica hatásokkal megspékelt harmóniákat, annak mindenképp ajánlom. Aki pedig egy újabb igazán karakteres MH albumot várt, az nem lesz maradéktalanul elégedett.

7/10 pont
Sunez

Kapcsolódó cikkünk- Machine Head- Elegies